Sziasztok! A Menő könyvek lehetőséget adott, hogy a megjelenés előtt elolvashassam Bea Fitzgerald könyvét, amiért nagyon hálás vagyok és szerettem volna megosztani veletek a gondolataim róla.
Fülszöveg:
Több ezer évvel ezelőtt az istenek előálltak egy hazugsággal. Azt állították, hogy Perszephoné más istenek politikai játszmáinak áldozatává vált. Hogy Hádész elrabolta, és a feleségévé tette. Hogy Démétér annyira belebetegedett, hogy a Föld haldokolni kezdett miatta.
Ám a valódi történet ennél sokkal érdekesebb.
Perszephonét nem levitték a pokolba, hanem leugrott oda. Esze ágában sem volt hozzámenni valami önelégült istenséghez, aki sokkal jobban szerette saját magát, mint őt.
Most már csak annyit kell tennie, hogy meggyőzi az Alvilág idegesítően szexi, pimasz és igazán goromba urát, Hádészt, hogy segítsen megvalósítani a tervét. Egy olyan tervet, amely alapjaiban rengeti meg az Olümposzt.
Ám a következmények halálosak lehetnek, különösen, ha az ember a pokolban van…
Rendeld elő ITT.
A hangzatos cím és ez a pink borító egyből felkeltették az érdeklődésem, amikor először találkoztam a könyvvel. A fülszöveg elolvasása után pedig ez egyre fokozódott, ugyan szeretem a görög mitológiát, de mégis elég kevés ilyen témájú történetet olvastam, így ezt semmiképp sem szerettem volna kihagyni.
Az elején megismerjük Perszephonét (korábbi nevén Korét), aki a virágok istennője és épp arra készül, hogy férjhez menjen. Vagyis ő nem készül, csak erre készítik. Koré nagyon nem szeretne férjhez menni, főleg miután látja, hogy úgy licitálnak rá, mint egy darab húsra a piacon, ezért fogja magát és leugrik az Alvilágba, hogy egy kicsit levegőhöz jusson. Az Alviágban pedig nem más várja, mint Hádész. A Hádészról alkotott prekoncepcióim korán megdőltek, mert a könyvben egy nagyon vicces, törődő karakterként jelent meg.
Eleinte azért nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, Perszephoné nem tudta mire számítson az Alvilág istenétől, Hádész pedig nem tudta, hogy mire vélje Koré jelenletét. Ahogy teltek a napok erre jobban feloldódtak és a kapcsolatuk is átalakult. Én nagyon imádtam a szenvedélyes szóváltásaikat, elképesztően sokat nevettem rajtuk. Szerettem ahogy Hádész viszonyult hozzá, miután ő is látta, hogy hogyan küzdenek a kezéért megértővé vált, támogatta, hogy maradjon vele. Hádész karaktere nekem pozitív csalódás volt, de maradt bennem egy kis hiányérzet, mert én azért az Alvilág istenét egy kegyetlenebb, keményebb embernek képzelem és a mi Hádészünk azért vajszívűbb volt, de ez az ábrázolása is nagyon jó volt. Enemies to friends/fake lovers to lovers típusú történet, amit én imádoook.
„– Majd együtt megbirkózunk vele.
– Nem, nem fogunk. Másként látjuk a dolgokat.
– Rendben. Akkor majd tartom a virágaidat, amíg darabokra szaggatod a világot – veti fel.”
Perszephoné karakterét is szerettem, egy bátor, talpraesett lány, aki nem félt kiállni magáért és a saját szívére hallgatni. Azért mégis elég nagy bátorság kell, hogy az ismeretlenbe vesd magad. Már az elejétől nagyon otthon érezte magát és elkezdte felfedezni az udvart és változásokat eszközölni. Igazi badass karakter, aki a szemünk előtt nőtt fel és változott virágokat szedegető lányból az Alvilág királynőjévé. Hádésszal való kapcsolata mellett nagyon élveztem Sztüx-szel közös jeleneteit, aki barátjává és bizalmasává vált. Még ki kell emelnem, hogy mennyire feminista volt Perszephoné és nem akart behódolni.
Ami nekem egy picit negatívum volt, hogy a konfliktusokat kis kommunikációval előbb meg lehetett volna oldani, akár Perszephoné és Hádész között, de inkább Perszephoné és anyja, Démétér között. Démétér elkötelezett volt, hogy lányának megfelelő kérőt találjon és talán mondhatjuk, hogy a saját vágyait vetítette ki rá, pontosabban azt, amit neki nem sikerült véghez vinnie annó, ami szerintem sose fair egy gyerekkel szemben. Perszephoné és Hádész is előbbre jutottak volna, ha őszinték egymással az érzéseikkel kapcsolatban. Szerintem egy picit túl is lett nyújtva a könyv.
Összességében egy egyedi, tüzes szóváltásokkal teli történet bátor, feminista Perszephonéval a főszerepben.
