Sziasztok! Ma egy olyan könyvről hoztam nektek ajánlót, ami az én olvasmányaim között igazi különlegességnek számít. Ha végig néztek az oldalaimon,akkor láthatjátok,hogy nem ez a fő zsánerem, de néha nem árt kimozdulni a komfortzónából az olvasmányaink terén is. Titeket is bátorítalak erre, mert igazi gyöngyszemeket lehet felfedezni, főleg ha beleuntatok egy kicsit pl. a sok romantikus kötetbe.
A Múzeum fedőnevű szervezet bérgyilkosok elit hálózatát foglalja magában. Az Eredetvizsgálat részlegük jelöli ki a célpontokat. A Beszerzések garantálja a szükséges eszközöket. Az Időszaki kiállítások kezeli az épp rendelkezésre álló erőforrásokat. Az Igazgatótanács hozza a döntéseket, és lendíti mozgásba az eseményeket.
Billie, Mary Alice, Helen és Natalie negyven évig dolgozott a hálózatnak, és iktattak ki célszemélyeket a világ minden pontján. A módszereik mára jobbára elavultak, de ők nem érzik még, hogy eljött volna a nyugdíjazásuk ideje. Pláne nem akkor, amikor ez valójában a likvidálásukat jelenti, azon a búcsúajándéknak szánt, fényűző hajóúton, amire a munkáltatójuk fizette be őket.
A négy operatív ügynök pedig nem szeretne idő előtt távozni az élők sorából, ezért saját magukat mentve összeállnak egy utolsó küldetésre. Egy küldetésre, ahol senki és semmi nem állhat útjukba. Lehet ugyanis, hogy mind betöltötték már a hatvanat, de továbbra is ugyanolyan halálosak, mint fénykorukban.
Deanna Raybourn regénye változatos helyszíneken játszódó, izgalmas bevetésekkel tarkított történet, és egyben elgondolkodtató szembenézés az öregedéssel. A Bérgyilkosok veszélyes korban a New York Times bestseller listáján nyitott, jelölték a thrillerirodalom egyik legnevesebbnek számító díjára, a Barryre, illetve az olvasók beszavazták a Goodreads könyves közösségi oldal legjobb tíz thrillere közé a megjelenése évében.
Amikor megláttam a címet már elkezdett érdekelni a könyv, a fülszöveg elolvasása pedig tovább fokozta bennem ezeket az érzéseket. 4 nyugdíjba vonult bérgyilkos hölgy, akik egy békés hajóútra indulnak, ahol kiderül, hogy likvidálni akarják őket. Nem hangzik izgalmasan? Dehogynem.:)
Szóval a történetünk itt kezdődik, a 4 hölgy, Billie, Helen, Mary Alice és Natalie 40 év után visszavonultak a Múzeumtól és összegyűltek újra ezen a hajóúton, hogy kicsit relaxáljanak és méltón kezdjék meg a nyugdíjas éveiket. Ám hamar kiderült, hogy a pihenésnek kicsit várnia kell, hiszen kiderül, hogy az a társaság, akinek egész életükben dolgoztak meg akarja ölni őket búcsúajándék gyanánt. Így újra munkába lendülnek és kénytelenek a hajóról menekülni és elrejtőzni. Már itt megismerjük, hogy mennyire belevaló nők és 60 éves koruk ellenére még most is képesek bárkit leteríteni. Miután megszöktek a hajóról ismét igazán érdekes kalandokba keveredtek és kénytelenek voltak minden rutinjukat és leleményességüket belevetni az előttük álló feladatokba.
Próbáltak információt gyűjteni, előrelépni, közben ezt- azt megöltek és mindig előrébb léptek az ügyben, amíg szépen el nem jutottak a végkifejletig, hogy tényleg ki áll az egész mögött, ami ugyan várható volt, de én nem feltétlenül gondoltam bele. Az írónő gondosan utánajárt a különböző technikáknak, egyébként érdekes volt ezeket olvasni, nekem a legjobban a nikotinos maszkos dolog jött be.
A történetet átszövik olyan fejezetek is, amelyek kicsit bemutatják, hogy ők hogyan kerültek bele ebbe a világba, hogyan teltek az első évek, első küldetések, amelyeknek még a jelenbeli eseményekre is hatásuk lehet. Ezek nekem bejöttek, szerintem lehetett volna több részlet is.
Nekem összességében tetszett, pörgős olvasmány volt, amit nehéz volt letenni.
Viszont van egy-két dolog, amiért összességében levontam egy csillagot.
Az egyik az, hogy Billie szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, én arra számítottam, hogy azért mindegyikük szemén keresztül beleláthatunk az eseményekbe. Az ő gondolatait alaposan megismerjük és rajta keresztül a többieket, de valahogy hiányoltam az egyes karakterek különlegességeit, hogy valamivel kitűnjenek. A többi karaktert is jó lett volna jobban megismerni, mert ők így egy kicsit egybeolvadtak.
A másik pedig az, hogy sokszor abszolút elfelejtettem, hogy ők egyébként 60 évesek, mert azok alapján, amiket csináltak azt gondolná az ember, hogy erejük teljében vannak. Kúsznak, másznak, ugrálnak, hát én 24 évesen sem tudnék 5 méter magasba mászni egy falon, nem még 60 évesen. Szerintem az írónő is elfelejtette néha, hogy neki milyen korosztályról kéne írnia.
Köszönöm a recenziós példányt az Agave kiadónak!
