Connie Glynn: Beépített hercegnő + Hercegnő bevetésen - Könyvajánló

Köszönöm a Hercegnő bevetésem recenziós példányt a Menő könyveknek!

Sziasztok! A mai bejegyzésben a Rosewoodi Krónikák első és második részéről írnék nektek. Egymás után olvastam őket, úgyhogy inkább egyben írnék az eddig megjelent részekről.
Természetesen először a borító keltette fel az érdeklődésem, szerintem tagadhatatlanul gyönyörűek. Imádom a rózsaszín-kék-lila kombinációt, szóval a borító mindenképpen 5 csillag nálam.

A történet már nem egészen 5 csillag, inkább 4, mert voltak olyan dolgok, amik már kicsit túl mesések voltak az én 20 éves fejemnek, de nem is hiszem, hogy én lennék a célközönsége. Connie szerintem a saját álmait írta le, egy árva lány, aki a hercegnő szobatársa lesz és ezzel a barátsággal hirtelen a királyi család egyik, ha nem a legfontosabb tagjává válik. Nagyon hirtelen jött ez a barátság, főleg az, hogy valaki miért vállalja csak úgy random, hogy eljátsszon valakit és ezzel veszélyes szituációkba kerüljön? Meg ki hiszi el ezt? Azért, mert az édesanyjától kapott egy tiarát? Néhol tényleg egy hercegnős mesére hasonlított, de amint ezt megpróbáltam kizárni nagyon beszippantott a történet. Az első részben inkább az írónő által megálmodott világot ismerhettük meg és a Rosewoodot. Valószínűleg Connie szeretheti a Harry Pottert, mert itt is házakba vannak beosztva a diákok, 3 ház van: Ivy, Conch és Stratus. Mindegyiknek megvan a névadója, színei és megfelelő tulajdonságai, de itt nagyjából el is kanyarodunk a Harry Potter világától. Nem tudom miért, de nekem a Hex Hall is beugrott, de lehet, hogy ez már az én agyam szüleménye, hogy ahhoz a sorozathoz hasonlít. Szóval megvan a 3 ház, az igazi hercegnő, Ellie és Lottie Pumpkin, a wannabe hercegnő. A második részben pedig elindult a cselekmény. Számos diák csoki evés után furcsa tüneteket kezdett produkálni, a mi kis csapatunk pedig a rejtély nyomába indult. A nyomozásban fontos szerepe volt az iskola alapítójának, William Tuftynak.

Megismerkedünk a többi karakterrel, akik még fontosak lesznek a későbbiekben, Anastacia, Saskia, Binah, a Tompkins ikrek, Lola és Mickey és Jamie, akit nagyon imádtam. Miután kicsit feloldódott flegma uraság a kedvenc karakteremmé vált, imádtam a szarkasztikus humorát és Lottieval való kapcsolatát, ami a két könyv során szépen lassan, de érezhetően kezdett alakulni. Mindig kell egy kis romantika, de alapvetően a történet a barátságról és az emberi kapcsolatokon van a hangsúly. A mellékkarakterek is nagyon érdekesek voltak, voltak akiket az elején kedveltem, voltak, akik meglepetést okoztak, de nem akarok spoilerezni.


Könnyen lehetett haladni a történettel, felkeltette és meg is tartotta az érdeklődésem végig. Nagyon olvasmányos és könnyed stílusban íródott, emiatt szerintem kisebb korosztálynak is megfelelő, akik jobban értékelik a nagyon mesés, szinte hercegnős történeteket. Ha ajándékot kerestek mondjuk általános iskolásoknak akkor tök jó választás lehet. 

Idézetek:
"Kedves leszek, bátor leszek, megállíthatatlan leszek."

 " – A világ néha nagyon hangos tud lenni, és az emberek, miközben igyekeznek a saját hangjukat hallatni, végül némaságra ítélhetnek olyanokat, akiknek tényleg szükségük lenne arra, hogy beszéljenek."

Cath Crowley: Szavak kékben - Könyvajánló

"A múlt velem marad, a jövő pedig feltérképezetlen és megváltoztatható. A miénk pedig, úgy képzelem, kiterítve olyan, mint az óceán: napfénnyel teli, mélykék és éjsötét."

Köszönöm a recenziós példányt a Menő Könyveknek!

Egy könyv tele könyvajánlókkal? Naná, hogy jöhet! 

Még 2019 végén kezdtem ezt a könyvet, de valahogy mindig közbejött valami, nem kötött le eléggé stb. és csak most jutottam a végére, de nagyon megszeretettem. Az elején megismerjük, hogy Henry és a húga, George a szüleik könyvesboltjában dolgoznak. Először George és Pütheasz levelezését ismerjük meg amely a Büszkeség és Balítélet és a zombik című könyvben. Kettejüket nagyon kedveltem, talán még jobban is, mint Henryt és Rachelt. George elég antiszoc és ez megmutatkozik a sulis társasági életében vagy hiányában.  Annyira ártatlan és gyönyörű kapcsolat, még akkor is, ha George nem tudta, hogy kit is rejt az álnév. Két ember, akik szerelmesek voltak egymásba, mégis a félelmeik miatt nem lehettek egymáséi. 

Itt emelnék ki egy nagyon fontos gondolatot, szerintem ez sokunk életében jelen van. Féltek attól, hogy mit gondolnak mások és féltek talán még a saját érzéseiktől is. Azt hitték, hogy van idejük, ráérnek, de mégsem. Én is sokszor úgy vagyok vele, hogy majd valamikor, majd a jövőben, majd pár év múlva, de megfogadtam, hogy kihasználom a lehetőségeket és bátor leszek, még akkor is ha végül nem úgy alakul, ahogy terveztem. Egyszer élünk, legyen jó élményeink! Ez persze nem azt jelenti, hogy meg kell őrülni teljesen, de nem ért kicsit kimozdulni a komfortzónánkból és igent mondani. Szerintem ez egy nagyon értékes lecke, hogy ne féljünk a jövőtől és mások véleményétől. 

A másik kedvenceim a könyves részek voltak, rengeteg már ismert illetve eddig nem ismert cím szerepelt és az Üzenetek Könyvtára, így más szereplők történeteit is megismerhettük és közelebb kerülhettünk a könyvesbolt összes dolgozójához. Az Üzenetek Könyvtára olyan részlege a boltnak, ahonnan nem lehet könyvet elvinni, de lehet beléjük jegyzetelni, üzenetet hagyni másoknak. Gondoljatok bele, hogy ott a kedvenc könyvetek és ti írtok bele kis jegyzeteket vagy, hogy mit jelentett nektek, valaki elolvassa és elkezdtek levelezni és ebből valami csodálatos dolog lesz. Bárcsak lenne itthon is ilyen. Bár találkoztam már olyan könyvtári könyvvel, amibe beleírtak.:D 

A karakterek jellemfejlődése szimpatikus volt, mindenki próbált a regény során fejlődni és a legfontosabb, hogy felismerték, hogy hol is vannak azok a “problémák”, amelyeken lehetne változtatni. 

A stílus elég szókimondó volt, de tetszett az írónő humorával együtt. Szerintem egy jó kis történet a szerelemről, gyászról és legfőképpen az újrakezdésről és az ezzel járó változásokról. 

Kedvenc idézetek:

“Az emlékek ott vannak a szavakban. Erről aztán az a furcsa dolog jut eszembe, hogy az emlékeim vers minden egyes másolatában ott rejlenek, szóval bárki is olvassa ezt a verset, bármelyik kötetben, az emlékemmel is találkozik anélkül, hogy tudna róla.”

“…a viszonzatlan szerelem reggel is éppolyan szar dolog, mint este. Sőt, valószínűleg még szarabb, mert előtted van egy teljes nap.”

“A szeretet, amit a téged boldoggá tevő dolgok iránt érzel, szintén megingathatatlanok. Könyvek, szavak, zene, művészet – ezek fények, amik még egy elromlott univerzumban is világosságot hoznak.”

“A jövő még nincs eldöntve.”

“A tudomány nem mindig elég. Néha költészetre van szükség.”

Cristina Caboni: Titkos virágok kertje

Köszönöm a recenziós példányt az Alexandra kiadónak!

Fülszöveg: 

A ​londoni Chelsea Flower Show a világ egyik legnagyobb virágkiállítása. A rózsákkal díszített boltívek alatt és a növények között Iris Donati otthon érzi magát. Ám miközben közelebbről szemügyre vesz egy virágkompozíciót, Iris egyszer csak egy szempárral találja szembe magát, amely teljesen olyan, mint az övé; ugyanaz a gesztenyebarna haj, ugyanaz az arc. A lány, Viola, a kiköpött mása. Ő is imádja a virágokat, és az ő csokrai a legkeresettebbek egész Londonban. Iris biztosnak hitt világa egy pillanat alatt meginog. Van egy ikertestvére, akinek a létezéséről húsz éven keresztül még csak nem is tudott. Vajon miért? Most, hogy újra egymásra találtak, Iris és Viola a dolog végére akarnak járni. 
A titok nyitja szülőföldjükön, a Donatik ősrégi villájában és annak hatalmas toszkán kertjében rejlik. Ahogy az egymásra talált testvérek egyre közelebb jutnak az igazsághoz, úgy kerülnek napvilágra a család évszázadokra visszanyúló rejtélyes hagyományai, és úgy kapnak egyre nagyobb szerepet az őket körülvevő virágok. A lányoknak sok mindenen kell keresztülmenniük ahhoz, hogy megértsék: akár a tüskék között megbúvó rózsa, a megpróbáltatások mögött is ott rejlik a megtisztulás.

Be kell vallanom, hogy először a borító keltette fel az érdeklődésem és utána olvastam el a fülszöveget. Nagyon tetszenek a vibráló színek, a könyvesboltban is vonzza a gyanútlanul sétálgató emberek tekintetét. Sokkal szebb, mint az eredeti. 

A romantikus családi történet középpontjában egy ikerpár áll, akik két teljesen különböző környezetben és helyszínen nőttek fel. Viola Londonban nevelkedett édesanyja mellett, Iris pedig édesapjával Amszterdamban. A két lány Olaszország gyönyörű vidékein botlik egymásba, már felnőtt korukban. 

Bevallom engem nehezen kötött le, jobban preferálom a fordulatos, izgalmakban bővelkedő cselekményű történeteket, erről pedig mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy izgalmas. Mármint ne értsetek félre, mert nem egy rossz vagy unalmas történetről van szó. Sok érdekes részletet tartalmaz, de inkább az egyén érzelemvilága áll a középpontban és kevésbé az akció. Nagyon romantikus, álmodozó az egész, de annyira, hogy néha elvesztettem a fonalat, hogy most éppen kinek  a szemszögéből is olvasok és emiatt nem is volt annyira kedvem a kezembe venni, de Olaszország és a virágok végigvitték a hátukon a történetet. Alapvetően két síkon játszódik a történet, a múlt leírásaival próbálja magyarázni az írónő, hogy miért is ez a helyzet, de ahogy már írtam néha összekuszálódtak a szálak és lapozgattam össze-vissza, hogy most ki, mit és hol csinál. 

Középpontban az ikrek közötti érzelmi és lelki kötelék állt és, hogy ez milyen egyedi, de akkor hogyan lehet elszakítani egymástól őket és évtizedekig külön nevelni őket? Melyik épeszű ember tenne ilyet?? Ezt nem igazán tudtam hova tenni. 

A fejezetek elején lévő virágos leírások nagyon tetszettek és érdekesek voltak és összességében is a virágok szeretete keltette jobban életre a történetet szerintem. Egyedi gondolat az biztos, de inkább olyan embereknek jó választás, akik a lassabb, líraibb történeteket kedvelik. 

Brittainy C. Cherry: Csendfolyó

Sziasztok! A mai bejegyzés kicsit más stílusú lesz, mint a megszokott. Egy olyan könyvet mutatnék nektek, melyről az érzéseimet nehéz szavakba önteni, megpróbálkozom vele, de azt mondanám, hogy beszéljenek helyettem az idézetek. Az írónő történetei szerintem kiemelkedőek a romantikus könyvek köréből.  Egyszerre törik össze a szívedet, de mégis megolvasztják, fájdalmasak, de mégis reményt adnak.

Az írónőtől először 2016-ban olvastam, a Lebegést, ami tetszett, de valamit hiányoltam. A Tűzeső egyértelműen pótolta ezt és ott van a nyomában a Csendfolyó is. Csak akkor kezdjetek bele, amikor biztosan van elég időtök folyamatosan olvasni, ez nem az a könyv, amit lehet napokig húzni, legalábbis én nem tudtam. Maga a történet hosszú éveket ölel fel, kb. 30 évet és ezalatt követhetjük végig a szereplők életének mérföldköveit. 

Brooks és Maggie May hihetetlenül erős emberek és náluk tökéletesebb párról szerintem még nem olvastam, pedig azért elég sok könyv járt már a kezeim között. Végig sírtam az egészet, nem hittem, hogy ilyen tragédia kijut az embereknek a valóságban is, de a könyv végén az írónő néhány oldalban kifejti, hogy honnan jött Maggie karaktere és ez még szomorúbbá teszi az embert, de reményt is ad a gyógyulásra, mert neki is sikerült fejlődnie. 

Maggie egy tragédia szemtanújává válik, emiatt majdnem 20 évig nem beszél és nem hagyja el a házukat. Két ember volt aki minden kérdés nélkül végig kitartott mellette: az édesapja és Brooks. Ja és Calvin, őt sem szabad elfelejteni. A húga Cheryl,  és az anyja Katie már másik eset. Katiet én pofán vertem volna legszívesebben, Cheryl pedig miután kiélte a lázadó tini korszakát észhez tért. Brooks… drága Brooks, te vagy a legcsodálatosabb, legtisztaszívűbe ember, akit “ismerek” és bárcsak igazából is ismerhetnélek. Nem azt mondom, hogy nem voltak hibái, rossz periódusai, mert neki is voltak, de akkor is visszatalált önmagához. Amikor Maggie volt nehéz helyzetben Brooks volt a horgonya az érzelmek viharos tengerében, és amikor Brooks hajója keveredett viharba, Maggie volt az, aki saját fájdalmát félretéve odadobta Brooksnak a mentőövet és visszahúzta a partra. (Nem véletlenül ezekkel  szavakkal írtam, olvassátok el.;)) 

Még egy személyt meg kell említenem és utána mutatok idézeteket. Mrs. Boone, aki akkor is anyja helyett volt anyja Maggienek, amikor a sajátja az ellenségévé vált. A szomszédasszony, akiből mindenkinek járna egy. Aki akkor is ott van és segít, amikor senki más. Aki hisz bennünk.

A könyvben a zene fontos szerepet kap, ami miatt még inkább a kedvencemmé vált, hiszen nekem is a mindennapjaim szerves része a zene. Amikor rossz kedvem van, amikor boldog vagyok, amikor magányosnak érzem magam vagy éppen csak kicsit elmélkedni akarok az élet dolgain, mindig zenét hallgatok. Talán ismerős nektek az a gondolat, hogy amikor boldog vagy a zene dallamát figyeled és amikor szomorú vagy, akkor érted meg a szöveget. Tényleg így van, sokszor én is csak hallgatom és éneklem a szöveget, anékül, hogy belegondolnék, de ha kicsit szarbab kedvem van máris inkább a szövegre figyelek. Sok embernek segít a zene átvészelni a napjainkat és mindig bánom, hogy kisebb koromban nem kezdtem el hangszeren játszani. Bár bizonyítottan borzasztó hangom van, lehet, hogy kivételes gitár vagy zongoratehetséggel rendelkezem, de ezt már sohasem tudjuk meg. Maggie és Brooks életében is elengedhetetlen a zene szeretete, főleg, mert Brooks zenész. Segít Maggienek megtalálni önmagát és a saját hagját, még ha ehhez az ő tragédiája is kellett. Brooksot, a balesete után Maggie hangja hozza vissza a sötétségből és segít megtalálni a saját hangját.  Kölcsönösen ott voltak egymásnak és erről szól a szerelem. Nem 50/50. Vagyis nem mindig. Ha a másiknak éppen szar napja van segítesz neki, akkor már 80/20 lesz ez az arány, vagy éppen fordítva, de mindig együtt vészelik át a nehéz napokat. 

Nekem is van néhány szám, amit MINDIG meghallgatok. Inkább nem nézek át pár oldalt, de az legalább az egyiket mindig meghallhatom. 

A kedvenc sorom az egyikből: Sometimes we come last but we did our best.

 Alapvetően nem akarok a könyvről rizsázni, hogy tényleg mennyire összeillő párosról van szó, mert ahhoz, hogy ezt lássátok el kell olvasnotok a könyvet. 

De nézzünk akkor néhány idézetet, legfőképpen azért, hogy én is vissza tudjak nézni ide és erőt meríteni belőlük.

“A te szívdobbanásaidtól forog a Föld.”

“Nem hittem volna, hogy a csendes pillanatokban ilyen tisztán lehet hallani a kimondatlan hangokat. “

“- Fel tudod idézni, milyen, amikor felfedezel egy új dalt? Először azt gondolod, nem nagy ügy, számtalan új dalt hallottál már, és ez a mostani is olyan lesz csak, mint a többi, de amikor a kezdő akkordokat meghallod, beleborzongsz, és egy érzed, a csontjaidig hatol a dallama. És amikor a kórushoz ér, már tudod, hogy ez az. Ez az a dal, amely mindörökre megváltoztat. Hogy eljön majd az idő, amikor nem tudod már felidézni, hogy milyen volt az életed, mielőtt megismerted ezt a ritmust, ezt a szöveget. ezeket az akkordokat. Aztán, ha véget ér, másra sem tudsz gondolni, csak arra, hogy újra meghallasd, és minden jobb lesz, mint amilyenre az előző hallgatás után emlékeztél. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok a szavak minden egyes elhangzáskor többet jelentenek? Újra és újra lejátszod ugyanazt a számot, annyiszor, hogy végül már belemaródik a szervezetedbe, és ez lesz a folyadék, amitől dobogni fog a szíved.”

“ Bármikor találkozott is az ajkunk, a csókunk egyszerre volt fájdalmas és gyógyító. Egyszerre voltunk tomboló vihar és simogató napsütés…”

“Szeretni valakit nem azt jelenti, hogy csak a napos oldalban osztozunk. Sokkal inkább azt, hogy mellette maradunk a felhőkbe burkolódzó éjszakákon is.”

“Két lélek voltunk, akik azért imádkoztak, hogy mentse meg őket valaki, de a vízszint minden egyes csókkal tovább emelkedett körülöttünk.” 

“Azon az éjszakán megtanultam pár dolgot az életről. Megtanultam, hogy az eső néha kellemesebben simogat, mint a nap, és a fájdalom alkalomadtán többet tud nyújtani, mint a gyógyulás. És még valami nagyon fontosat: a kirakós darabkái nem feltétlenül akkor a legszebbek, amikor a helyükre kerülnek.”

“Felidézzük a lépéseket, amelyek elvezettek bennünket oda, ahol lennünk kellett. A szavakat, amelyek inspiráltak vagy éppen összetörtek. Az eseteket, amelyek mély sebeket ejtettek rajtunk, vagy néha egészben lenyeltek bennünket, hogy aztán kiköpjenek. Rengeteg pillanat volt az életemben. Pillanatok, amelyek megváltoztattak, kihívást jelentettek; pillanatok, amelyek megsebeztek vagy elnyeltek. A legnagyobb pillanataim - a legszívfájdítóbbak és leglélegzetelállítóbbak - azonban mind körülötte forogtak.”

És az írónő utószavából egy fontos gondolat MINDENKINEK!: 

“Szóval, ezt a könyvet magamnak írtam, de nemcsak magamnak, hanem a világ össze Maggie Mayének, akik időnként elveszettnek és magányosnak érzik magukat. Azoknak, akik láthatatlanságra vannak ítélve. Akik éjszakánként pánikrohamoktól szenvednek a szobájuk sötétjében. Azoknak akik álomba sírják magukat, és reggel könnyfoltok borítják a párnájukat. A tiétek ez a könyv. A ti horgonyotok. A bizonyítékotok arra, hogy egyszer ti is meg fogjátok találni a hangotokat. Hogy ti is érdemesek vagytok a szerelemre, a sikerre és arra, hogy az álmaitok valóra váljanak. Soha ne hagyjátok abba a beszédet, akkor sem, ha megbicsaklik a hangotok, rendben? Tanuljatok meg kiállni önmagatokért. Higgyétek el, hogy fontosak vagytok, hogy szeretnek benneteket, és igenis számít a gyönyörű hangotok.”

Ezért is szeretek olvasni. Néha akad egy olyan könyv, ami tényleg a lelkedig hatol, egy írónő, aki pontosan azt ragadja meg a szívedben van.Nem feltétlenül arról ír, ami a te szívedet bántja, de mégis olyan gondolatok szerepelnek benne, amelyeket át tudsz érezni. És amikor becsukod a könyvet a könnyeid között mosolyogsz egyet, megöleled a könyvet és visszateszed a polcra, abban a tudatban, hogy ezzel a lelked egy kis darabkája is visszakerült a helyére. Az olvasás csodálatos!